Levegőben úszok

Nagy lélegzetvétel, 3, 2, 1. A pulzusom a Garmin szerint 116, és emelkedik. Biztos vagyok benne, hogy ez nem a reptéri túl-túl-túlárazott kávétól van. A gyomrom egészen kicsi, simogatom kicsit és fejben lenyomok egy fél perces "minden rendben van" mantrát, de ettől csak még feszültebb leszek. Gyerekkoromban nem ültem repülőn, inkább a helyi vízparti házikókban laktunk nyaranta a családdal. Reggel és este nagyokat csobbantunk és tucatnyi sült halat megettünk, kánikulában az árnyékban kártyáztunk és bogarakat futtattunk egy összetákolt akadálypályán. Némelyikük kiállt minden próbát, ezért elengedtük. Nincs bajom a repüléssel, csak a felszállással, a levegőben levéssel és a landolással vannak gondjaim. És nem szeretem amikor sok ember kis helyre van bezsúfolva, ilyenkor előbújik belőlem a hagyjatok már békén érzés, csak nem adok hangot neki. Gyorsít a gép, bedugulnak a fülek, a testek a székekbe paszírozódnak. Megragadom az ülés karfáját, jó mélyre vájom a körmöm. Némi émelygés és apró halálfélelem közben a gondolataim oda vissza cikáznak. Az egyértelmű, hogy félek. De mitől is? Attól, hogy lezuhanunk, mint azokban a repülőgép szerencsétlen(ség) filmekben, ahol mindig van egy jóképű férfi és egy tökéletesen begöndörített hajú főszereplő csaj, akikért a néző felsóhajt a stáblista pörgetés közben, hogy "milyen kár értük!". Közben eszembe jut az a sokat emlegetett adat is, hogy sokkal nagyobb a valószínűsége, hogy közúti balesetben sérülünk meg, mint a levegőben. Na igen, ezt alá tudom támasztani. Ha én ülnék a pilóta ülésen, az nagyon más lenne. Kicsiként sokszor álmodtam azt, hogy vadászpilóta vagyok, mint Anakin Skywalker és ide-oda suhanok a galaxisban. Más vezetni és más tehetetlen utasnak lenni. Nem szeretek rájönni a gyengeségeimre. A helyzet az, hogy utálom elveszteni a kontrollt és csak a megfigyelője vagyok az eseményeknek. Egész életemben tettre kész és dinamikus voltam. Átadni a gyeplőt másoknak, hú ez nekem nehéz. A nap besüt az ablakokon, nem tudok nem mosolyogni. Leginkább magamon, hogy megint begörcsölődtem, pedig pont azért ülök ezen a gépen, hogy életem egyik legjobb utazására vigyen Izmirbe. Új kultúrák, új emberek, saját magam új oldalának megismerésére. Befészkelem magam a székembe, lehunyom a szemem és átgondolom, ha én lennék Coelho, vajon milyen életbölcsességet írnék a papírra. Hmm. Hagyni kell megtörténni az életet.  Vagy ilyenek. Robotlány (update: Ez volt életem legjobb utazása, szeretlek, Izmir! )